2011. szeptember 20., kedd

Új vendégeink érkeztek

Hogyan eszik a csigát? Számít-e valamit, hogy mennyire göndör a hajad? Vajon mindenki szereti a velős csontot? Hogyan lesz tejes zacskóból lábtörlő? Mosott már valaki fahamuval? Mit árulna el rólad egy 19. századi fejdísz? Mit üzen a cipőd? Tényleg gyógyítja a sebet a körömvirág? Vagy jobb az Afrikában használatos cukornád? Lestél már bele háztartási naplóba? És vajon csak a templomban lehet oltár, vagy a szobámban is?

Ismét számtalan kérdés és izgalmas válasz hangzik el idén szeptembertől a Kontaktzóna műhelyben: beszélgetünk, vetítünk, játszunk, műtárgyakat nézünk, együtt gondolkodunk és alkotunk. Vendégeink a Sylvester János Protestáns Gimnázium és a Zöld Kakas Líceum Mentálhigiénés Szakközépiskola diákjai, akik az Európai Unió támogatásával vehetnek részt a Mesével-játékkal a néprajzról – Múzeumpedagógiai programok a Néprajzi Múzeumban minden korosztálynak című TÁMOP projekt Kontaktzóna témanapjain.

Témáink:
1. Kulturális sokszínűség, eltérő nézőpontok
2. Ökológiai gondolkodás és fenntartható fejlődés
3. Öltözködés és testkultúra
4. Egészség- és betegségfelfogások a különböző kultúrákban
5. Régi és új szokások a háztartásainkban
6. Rítus és vallás

Az órák után nem szeretnénk abbahagyni a témák megvitatását, ezért a sylvesteresektől és a zöld kakasosoktól örömmel veszünk minden olyan kérdést, fotót, gondolatot, amik kapcsolódnak a fenti témákhoz, hogy veletek, a muzeológusokkal és a blog olvasóival együtt folytassuk a beszélgetést!

2010. október 8., péntek

Műhelybeszélgetések a Néprajzi Múzeumban

Balról jobbra: közép-afrikai faszobor > díszbaba székely viseletben > díszbaba alpesi viseletben > díszbaba lengyel viseletben
> díszbaba kubai viseletben > díszbaba bolgár viseletben > Matrjoska baba > perui agyagszobor.
Fotó: Sarnyai Krisztina.

A Néprajzi Múzeum új műhelyt nyit.

Milyen munka folyik majd a műhelyben?
> Közösen kitaláljuk, miről is beszélgessünk. Öt témát ajánlunk:
1. kulturális sokszínűség, eltérő nézőpontok,
2. ökológiai gondolkodás és fenntartható fejlődés,
3. öltözködés és testkultúra,
4. egészség- és betegségfelfogások a különböző kultúrákban,
5. régi és új szokások a háztartásainkban.
> Végiggondoljuk, melyek a közös céljaink, mit szeretnénk tanulni és megismerni.
> Aztán belevágunk: kérdezünk, vitázunk, játszunk.

Milyen forrásból fogunk dolgozni?

> A Néprajzi Múzeum hatalmas tárgyi, képi és írásos gyűjteményéből.
> Minden jelenlévő tudásából és ötleteiből.

Mi marad a végére?
> Együtt alkotunk, hogy nyomot hagyjunk magunk és a munkánk után: írunk, festünk, videózunk, amelyiket épp a legmegfelelőbbnek tartjuk.

Mire kaphatunk lehetőséget?
> Egymás nézőpontjainak megismerésére és elfogadására.
> Az együttgondolkodás megtapasztalására.
> A közös alkotás élményére.

Kiket hívunk beszélgetésre?
> Középiskolások,
> felsőoktatásban tanulók
> és felnőttek 6-16 fős csoportjait.

Milyen keretek között?
> Egy alkalom másfél vagy három órás lehet.
> Másfél óra 26 éves korig és 65 éves kortól 500 Ft/fő, 26–65 éveseknek 1000 Ft/fő.

Hol tudsz jelentkezni, érdeklődni?

> Ezen az e-mail címen: kontaktzona@neprajz.hu,
> vagy ezen a telefonszámon: 06 1 473 24 13.
> Ha egyénileg jelentkezel, felveszünk "várólistára", és megkeresünk, amint elegendő jelentkező gyűlt össze egy csoporthoz.

2010. október 1., péntek

Tárgyas_ragozás →szubjektív etnográfia

Kiállítás a Néprajzi Múzeumban a Design Hét keretében
2010. október 1–10.

Egyszer volt, hol nem volt, múzeumi raktárokon és lexikon szócikkeken innen és túl. Ott, ahol a leltári számok erdejében a gyűjteménykezelő és a muzeológus túr. Na, ott kezdődött minden. Gyűltek, gyűltek a tárgyak. Nagy-nagy halmokba. Majd polcokra és fiókokba. Lett számuk és kartonjuk – mint a mesében. Aztán jöttek újabb tudósok, meghatározták, leírták, szócikkbe szedték a népi kultúrát. Kerekedett a világ. Ahogy telt-múlt az idő, borult a rend – múzeumon innen és túl. Egyre több lett a tárgy, egyre gyorsabban cserélődtek, egyre több alapanyagból készültek és egyre kacifántosabb történeteket kanyarítottak hozzá a tulajdonosok. Mi van? – kérdezték a tudósok? Mi van? – kérdezzük még ma is. Hogy lesz ebből újra rend? Szócikk? Tezaurusz? Címkefelhő?

Ehhez van most néhány kósza ötletünk, igazán szép és régi néprajzi tárgyak, ősformák és eredetek után kajtató példák, a közelmúlt és az itt és most populáris tömegtárgyainak illesztésével. Kalandra fel! Tárgyas_ragozásszubjektív etnográfia hét képben, a múzeumi légtérben. Keresd meg, fedezd fel, kommenteld!

A témák:
01_KÖZLEKEDÉS, 02_TEHERHORDÁS, 03_GAZDALKODAS, 04_TÁPLÁLKOZÁS, 05_LAKÁSKULTÚRA, 06_VILÁGÍTÁS, 07_VISELET

Példák a közlekedésből:

Párnanyereg
Bőr, vászon, szőr, sárgaréz
Magyarország, Alföld, 19. század
„Herman Ottó gyűjtése a kereskedelmi ministerium költségén” (1898)
ltsz.: 16671

  nyereg: fából készült eszköz, amit a lóra vagy más, lovaglásra használt állat hátára erősítenek, hogy az ülést biztosabbá és kényelmesebbé tegyék. A nálunk ismert és használt fanyergek négy részből: a két nyeregdeszkából vagy nyeregszárnyból és az azokra szerelt két ív alakú kápából állanak. A nyeregszárnyak vízszintesen helyezkednek el, kissé ívelt hajlásúak, hogy jól feküdjenek a ló hátán. A kápák úgy merevítik a nyeregszárnyakat, hogy a teher ne a ló gerincére, hanem zömmel a 12. és 13. gerinccsigolyákból és az azok mellettiekből induló bordákra keresztben feküdjenek. A magyar nyereg – helyes nyergelés esetén – sem fel nem töri, sem járásában, száguldásában nem gátolja a lovat. – A nyereg eredetéről és koráról biztosat nem tudunk. Az látszik valószínűnek, hogy Ázsiában találták fel, és a népvándorlás során került el Európába. Talán már a szkíták vagy hunok hozhatták a Kárpát-medencébe. […] Az arab vagy parthus-nyeregben a lovas nyeregpárnán, a magyar nyeregben a farbőrre hevederezett nyeregbundán, ritkábban itt is nyeregpárnán ül, és mindkét nyeregnél lábait a → kengyelben tartja.
K. Kovács László (nyereg címszó, részlet, Néprajzi Lexikon 4. kötet)

Játék motor
Polietilén, nagy sűrűségű polietilén (HDPE)
Tervező és gyártó: Neizer László; forgalmazó: Motoplast Bt., 1989-től
„Enduro motor”

Cipőnyűvő járgány
  A lábbal hajtós kismotort második kisfiam már egy éves kora óta lelkesen használta, mamája nem kis örömére. Nem egy cipője látta kárát, ami őt a legkevésbé sem zavarta. Minden cipőjének lukas lett az orra, még a márkás cipőnek is. Mire négy éves lett alig akart megválni tőle, pedig már biciklire kellett volna váltania. Mikor el akartam hozni a múzeumba, ismét rápattant és újra használatba vette, csak most a hideg idő miatt sikerült elhoznom.
  Ez a műanyag kis járgány viszont a mindennapi gyors „ügyintézését” mindenképp elősegítette. Közértbe menet tudta tartani velem a tempót, nem kellett rá várni. A másik előnye a robogónak, hogy nagyon könnyű, így bármikor fel lehet emelni és kézben vinni, ha utasa éppen megunta a közlekedést. De lejtős utak kerülendők, mert rendkívül fel tud gyorsulni, fordulékony, és ezt nem mindig tudja az ember követni. Sose futottam még ennyit.
Forgó Erika (Plasztik művek, MaDok-füzetek 4.)

Neizer László építészmérnök, a tárgy tervezője és gyártója 1989-től készíti a kis „Enduro motort”. A rendszerváltáskor állástalanná vált, ezért keresett valamiféle „maszek” megélhetési lehetőséget.

2010. június 9., szerda

Polivokalitás a múzeumban

A világhálón is elérhető Wilhelm Gábor írása, amelyben a szerző a kulturális örökséggel kapcsolatos narratívák elsőbbségéről, státusáról szóló vitához, annak múzeumi vonatkozásaihoz szól hozzá a Kontaktzóna első projektjéből kiindulva. A szöveg a Tabulában jelent meg 2009-ben (12. évfolyam, 1. szám) Kontaktzóna – egy kísérleti múzeumi projekt helyszínei címmel.

„A polivokalitás alapfilozófiája az, hogy a sok hang és nézőpont kombinációja egyszerre képes fel- és elfedni a jelentést, azaz a kulturális tárgyak jelentései önmagukban bizonytalanok, többértelműek. A sokféle érdekeltségű és perspektívájú személyek együtt megfelelő kontextust adhatnak az értelmezés számára. A múltat tehát folyamatosan átértelmezzük a változó kontextusoknak megfelelően. Minél nagyobb a kétértelműség, annál inkább szükség van az értelmezés összetett folyamatára.
A polivokalitás kihívása az idő kihívása is egyben. Az interaktivitás magában foglalja a mozgást, a változást, a valódi dialógust és olyan diskurzust, mely nem a »hagyományos« objektifikáló időtlenségébe helyezi a kulturális praxist.
A múlthoz fűződő viszony ugyanakkor szintén sokféle lehet. Számos célra használhatjuk a múltat, sokan pedig nemcsak használni akarják, hanem értelmezni is. Eltérő érdekek, eltérő, szemben álló értelmezések létezhetnek egymás mellett. A múzeum jelenleg csak egy hang a sok közül, noha sajátos helyzetben van, és sajátos történelem eredménye. […]
Ha elfogadjuk, hogy nem csak egyetlen hozzáférés lehetséges a kultúra dolgaihoz, akkor a következő kérdésünknek a megközelítések egymáshoz való viszonyát kell érintenie. Ha több ilyen van, van-e kitüntetett közöttük? Ha ellentmondanak egymásnak, akkor mi alapján lehet választani? Vajon az egyes eltérő megközelítések státusa azonos-e? Kiegészítik egymást, vagy ugyanazért a helyért küzdenek?
Másrészt itt már nemcsak az értelmezések lehetőségeiről és kapcsolatáról van szó, hanem az értelmezők lehetséges csoportjairól is. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy ha nincs kitüntetett csoport, akkor bárki előtt szabad az értelmezés. Ettől kezdve nem csupán a kultúrakutató, az antropológus és a muzeológus nem élvez elsőbbséget, hanem adott etnikumhoz tartozók sem. Ha nincs újabb metanarratíva, amely megkülönbözteti az értelmezéshez közelebb vagy távolabb állókat, akkor az olyan párbeszédek, melyek a kutatók és a kutatottak között zajlanak, leszűkítések maradnak.”

2010. május 21., péntek

Albán? Finn? Marokkói? Bolíviai? Kameruni? Indonéz?

Vajon „kik” ezek a figurák? Mi lehet a „valós” identitásuk és élettörténetük? Honnan és hogyan költöztek a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe?

Melyik a „helyes megfejtés”? Esetleg egyik sem?

1. a) Ez egy albán falidísz a múzeum Európa-gyűjteményéből, neve cájrúná, cájrúpasimo. Sötét színű bronz tárgy, nagy fülén és kontyában lyuk található, amelyen át piros-fehér fonalat átvezetve falra lógatható. Díszítése: jelzésértékű mell, hangsúlyos hosszú szoknya, rajta öv. Mintája, formája jellegzetes közép-albán viseletet mutat. Egy, az albániai Tiruka községgel határos tanyán gyűjtötték, Irena Mirdula hagyatékából származik. A belső szoba (tisztaszoba) falára tették ki, mintegy a ház és népességének óvója-őrzőjeként, egyben a dolgos parasztasszony szikár, alázatos, szerény és serény személyiségének megjelenítőjeként, komplementerét alkotva a ház urának. 1740-ben készítette egy tirukai bronzöntő, a fonalat Irena Mirdula nagymamája fűzte bele. A tiranai etnográfiai múzeum kiállításának anyagából küldték az Albánia népei és kultúrái című időszaki kiállításra.

Vagy:

1. b) Női votiv figura (fogadalmi tárgy) a múzeum Európa-gyűjteményéből. Az alsó-ausztriai Graz városában gyűjtötte Lévay Gyula 1987 előtt. Bronz ötvözetből egy darabban öntött félmeztelen női figura, szoknyában, széles mintás övvel derekán, fején kis akasztóval. Ép.

2. a) Ez egy magángyűjteményből származó rongybaba mai karjalai finn viseletben. Gyermekjátéknak készült Finnországban a 20. század második felében. Teste kitömött vászonszövet, fehér blúza és fehér csíkokkal díszített kék szoknyája műszál szövet, a cipője bőrből készült. A blúz ujjainak vége csipkével díszített. Kócból készített haja két copfban végződik, melyekbe egy-egy piros masnit kötöttek. Az arc (szemek, száj, orr, arcpír) festve van. Finn tulajdonosától a (M)ilyenek a finnek? Finnország magyar szemmel című kiállításhoz kérték kölcsön a múzeum munkatársai.

Vagy:

2. b) Magyarországi szlovák nemzetiségi viseletbe öltöztetett játékbaba a múzeum Szokás-gyűjteményéből, neve babi, babenka. Pamutból és vászonból készült, vattával tömték ki, haja spárgafonal, melyben piros, boltban beszerezhető hajpánt van. 1982-ben készítették Cserhátsurányban, és ott is használták gyermekjátékként. 2000. július 31-én ajándékozta a múzeumnak Hugyecz Andrásné, cserhátsurányi szódás vállalkozó.

3. a) Vízhordó hindu agyagszobra a múzeum Ázsia-gyűjteményből. Festett, égetett agyag testét textilből varrt ruha borítja. Burmában készült és használták a 19. század második felében. Az angol hadsereg kötelékéhez tartozó Dr. Duka Tivadar gyűjtötte 1870-ben.

Vagy:

3. b) Szuvenírként használt, vízhordó férfit ábrázoló szobor a múzeum Afrika-gyűjteményéből. A festett, égetett cseréptárgyat marokkói helyi viseletbe öltöztették. Karcolt, törött állapotban van. Az 1920-as években készült Marokkóban, egy diplomata Magyarországi otthonában állt dísztárgyként az 1950-es évekig, majd az unokák játéka lett. Az 1970-es években a diplomata halála után a múzeumnak ajándékozták.

4. a) Ez egy szentet ábrázoló mexikói műanyag szobor a múzeum Amerika-gyűjteményéből. Ruházata leopárdmintás, színei élénkek, koponya díszíti. A 20. században készült egy kisebb mexikói településen az éppen elérhető tárgyakból. Szertartások kelléke áldozás és imádkozás alkalmával. Felszerelése harcos istenségre, fejdísze az istenek világában betöltött kiemelkedő szerepére utal. A tárgyat helybéli földművestől gyűjtötték.

Vagy:

4. b) Dísztárgynak szánt, bolíviai tobas táncosnak öltöztetett baba a múzeum Amerika-gyűjteményéből. A toba Amazóniában élő indián népcsoport, akiket az inkák leigáztak. Táncuk és a hozzá tartozó viselet egyfajta kitalált hagyomány keretében, karneválok részeként megőrződött. A Barbie babára hasonlító műanyag figura öltözékét kézzel készítették, a hagyományosan tollakkal ékesített fejdíszt jelen esetben halálfejjel és pálcikákkal díszítették. A ruházat jaguárszőrt imitál. A dárda és a pajzs eredetileg a tánc kelléke, a szoknya kétoldalt nyitott, hogy tánc közben ne akadályozza a mozgást. A baba öltözetét a turisták ízléséhez igazították. Bolíviában készült 2005–2009 között, hasonlókat nagyobb bolíviai városokban is árusítanak turistáknak, de ez a példány egy budapesti egzotikus boltból (Inka Ház) került a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe 2009-ben.

5. a) Ez egy kameruni fétisszobor a múzeum Afrika-gyűjteményéből, neve ngassah. Egyetlen tömb puhafából faragott, feketésbarna színű, álló férfialak. A férfi fején lapos tányérsapka, azon egy görbített hátú, egyenes farkú állat (kaméleon). Ferde síkú arcon szemöldök, kerek szem, lapos orr, csukott száj – enyhén kidomborodóak. Fülek kiállóak, kagyló alakúak. Az alak a jobb kezével az állát támasztja, a balt a hasára helyezi. (Az áll alá helyezett és szakállt simogató jobb vagy balkéz uralkodói jelkép, bölcsességet jelent.) Alsónadrághoz hasonló ruhaneműt visel. Egymástól külön faragott lábai lapos lábfejben végződnek. A kezeken és a lábfejen az ujjak bemetszéssel jelzettek. A négyzetes talapzat alja egyenetlen, a szobor kissé félre dől. A fa felületét sötét patina borítja, mely helyenként lekopott, lepattogzott. Vöröses porózus festék nyomai is felfedezhetők a felületen, főként a vájatokban. Helyenként kis kerek, rovarrágta lyukak látszanak. Aboubakar Sidiki kameruni műtárgykereskedő elmondása szerint a tárgyat 1940 körül Thambasie Sangu Ndam Isak készíthette Foumban községben, aki 1994-ben hunyt el. A műtárgykereskedő szerint a fétist két ember közötti viszály eldöntésében használják. A múzeum a 20. század végén vásárolta meg a tárgyat a kereskedőtől.

Vagy:

5. b) Ghánai földműves szobra a múzeum Afrika-gyűjteményéből. Fából faragott, hosszúkás, fekete emberi alak, a fején törzsi totemmel (hangyász). Ghánában készült 1900 körül, a tulajdonos dédapját ábrázolja. 1920-ban vásárolták egy ghánai antropológiai kutatóexpedíció során a múzeum számára.

6. a) Ez egy woodoo-szerű figura a múzeum Indonézia-gyűjteményéből. Testét fából faragták, rózsaszín és fekete virágmintás szövet borítja, derekán szövetből készült átkötő van. Az 1920-as években készült kézműves-termék. Mágikus, varázsló eljárások során használták. Az 1940-es években vásárolták meg a múzeum számára.

Vagy:

6. b) A meghalt sámán emlékére készített osztják bálványalak a múzeum Európa-gyűjteményéből. Fából faragták, két lába van, a test a karja helyén kidomborodik. Szemöldöke festett, a fején ráragasztott haj maradványa van. Színes vászonból varrt köpenybe burkolták és derékban színes szalaggal kötötték meg. Néhol fakult az öltözéke. Északnyugat-Szibéria Berezovi kerületében készítették és használták, ott gyűjtötte Pápay József 1898-ban.

A fenti tárgyak egy-egy leírását azok a vállalkozó kedvűek adták, akik részt vettek a Néprajzi Múzeum játékán a Szimbiózis Napokon (Kulturális Antropológiai Fesztivál, 2010. május 14–15., Kossuth Klub). A játékosok mindössze a tárgyakról készült fényképek alapján próbálták megfejteni, hogy azok honnan származhatnak, mire használhatták őket, és hogyan kerülhettek a múzeumba. A játék egyik célja az volt, hogy elgondolkodjunk, milyen sztereotípiák és háttérismeretek befolyásolnak minket a figurák „azonosítása” során.

Szerinted melyik leírást adhatták a játék résztvevői és melyiket a muzeológusok? Az „a” vagy a „b” a helyes? Vagy talán egyik sem?

Mielőtt ezt eláruljuk, folytassuk tovább a játékot!
Várjuk tippjeiteket, gondolataitokat és az újabb leírásverziókat!
Minderre 7 napotok van, a helyes megfejtést egy hét múlva találjátok meg a Kontaktzóna blogján!

{Kép: 1. Szeljak György 2. Sarnyai Krisztina 3. Wilhelm Gábor 4. Kerék Eszter 5. Roboz László 6. Sarnyai Krisztina}

2010. május 19., szerda

Mit akar ez a szobor?

Ülő Buddha földet érintő kéztartásban (bhúmiszparsa-mudrában)
Fehér márvány, aranyozással
Burma, 19. század
Duka Tivadar ajándéka
Néprajzi Múzeum, ltsz. 1879





A szobor Szakjamuni Buddhát ábrázolja. Vadzsrászanában, elmélkedő ülésmódban ül, azaz lábfejei az ellentkező oldali combjain nyugszanak keresztben. Jobb keze a földet érinti (bhúmiszparsa-mudrában), a Földistennőt hívja tanúként az általa megtalált igazság igazolójaként. Öltözete egyszerű szerzetesi öltözék.
A szobor alapanyaga, a fehér márvány, valamint a fej, az egyik vállat szabadon hagyó szerzetesi ruha és a lótusztrón aranyozása a 13. században vált divattá Burmában a Buddha-szobrok kialakításakor.


Ez a fajta leírás a legszükségesebb alapinformációkat adja a tárgyról. Van-e azonban ezen kívül életük, társadalmi életük a tárgyaknak? W. J. T. Mitchell képkutató tette fel nem minden irónia nélkül azt a kérdést a képekkel, illetve a vizuális kultúrával kapcsolatban: „Mit akarnak a képek?”
Vajon mit akarnak a tárgyak? Ráadásul ebben az esetben egy szoborral van dolgunk, ami sok szempontból jóval inkább képként viselkedik, mintsem tárgyként. A tárgyat valamire alkalmazzuk, a képet megnézzük, felismerjük. Ugyanakkor a szobor – mint sok más kép – valamilyen hordozón van jelen, itt például márványba faragva. A szobor egyszerre tárgy és kép.
Mit akar a kép és a tárgy? A tárgy mindenekelőtt helyet, teret, talajt, felszínt akar. Azt, hogy valamilyen használatara alkalmas legyen. A szobor például egy templomot, raktárt, polcot... A kép talán azt, hogy képként kezeljük, felismerjük, gyönyörködjünk benne, hogy hasson ránk, hogy a hordozó nélkül is megmaradjon.
Mit akar ez a szobor? Elsősorban talán kérdéseket feltenni.

{Szöveg & kép: Wilhelm Gábor, Néprajzi Múzeum}

2010. április 20., kedd

A múzeumok mint a kultúrák közötti párbeszéd helyszínei

Megjelent a Museums as places for intercultural dialogue: selected practices from Europe címmel a 2009-es, azonos című Gruntvig-program angol nyelvű összegző kötete (szerkesztette Simona Bodo, Kirsten Gibbs és Margherita Sani). Ebben a programban vett részt a Néprajzi Múzeum a Kontaktzóna – interkulturális dialógus és együttműködés című projektjével.

A könyv olasz, spanyol, holland, angol, ír és magyar esettanulmányokon keresztül mutatja be a múzeumok anyagainak újfajta értelmezési módjait, a látogatókkal való párbeszéd és együttműködés különböző kísérleteit, alapvetően az interkulturális párbeszéd lehetőségeit keresve. Milyen jelentéseket és jelentőséget tulajdonítanak egy-egy múzeumi tárgynak a különböző társadalmi és kulturális hátterű látogatók? Milyen érzelmeket kelt, milyen emlékeket ébreszt fel, milyen gondolatokra vezet minket egy képzőművészeti alkotás, egy régészeti lelet, egy néprajzi tárgy vagy egy kőzetdarab? A múzeumok ezekben a helyzetekben nem arra törekednek, hogy valamiféle intézményesített tudást adjanak át a látogatóknak (például egy kiállításon keresztül), hanem a múzeumba bejövő egyének, csoportok véleményének, értékelésének kívánnak teret engedni. Hogyan viszonyul a „helyi” kultúrához a „bevándorló”? Milyennek látja a „helyi” lakos a múzeumban bemutatott, időben és/vagy térben távoli, „idegen” kultúrákat? Mindannyian kultúrateremtők vagyunk – mondja Christina Kreps (University of Denver) –, a múzeumi munkát erre az élő kultúrára és valamennyiünk kreativitására kell alapozni. A művészetekről való beszédmódban például nem csak az európai esztétikai normáknak van helye – mondja Jagdish S. Gundara (University of London).

A kötetben felsorakoztatott példákban a muzeológusok, kurátorok vagy múzeumpedagógusok változatos formákban találkoztak közönségükkel. Rendeztek kiállítást a közönség által alkotott tárgyakból, felkérték az „utca emberét” múzeumi tárgyak kiválogatásához egy kiállításhoz, a legkülönfélébb beszélgetések és játékok segítségével értelmezték közösen a múzeumi anyagot, vagy akár színjátékokat szerveztek a tárgyak felhasználásával. A látogatók tehát nemcsak újfajta segédleteket kaptak a múzeumok által közvetített történetek megértéséhez, hanem maguk is új jelentésekkel gazdagíthatták a gyűjteményi anyagokat, sőt, társkurátorokká vagy társalkotókká válhattak!

A kiadvány elérhető a Néprajzi Múzeum könyvtárában!